Élet a grammos mérlegen - Gyulafehérvári Caritas

Languages

Search form

    Élet a grammos mérlegen

  • 2019. November 18.
    0 hozzászólás

    Gyorsvonat, Csoda, Kincs, Korababa, Meglepetés – így becézik azokat a kisbabákat, akik nem várták ki a kilenc hónapot az anyaméhben. Koraszülöttek és anyukák együtt cseperednek, az elveszett kapaszkodóra talál, örömre vált az aggódás, remény lesz a félelemből, értékesé válik minden gramm, minden pillanat.

    Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós – négy település, ahol a Gyulafehérvári Caritas Korai nevelő és fejlesztő központja működik. Cseperedő babák és mamák engedtek születéstörténetükbe betekintést.

    Gyerekkezdeményeződés

    „Van egy pici babás történetem. A szerencsésebbek közé tartozom, a betöltött 35. héten született meg a kislányom. Idő előtt elöregedett a méhlepény, ő nem érezte jól magát már bent, ki akart jönni” – kezdődik egy a történetek közül. Az anyuka azon mosolyog, hogy gyereke őt másolja, hiszen ő is eljött onnan, arról a munkahelyről, ahol már nem érezte jól magát. Magzatától ugyan nem várta volna, hogy ennyire gyorsvonatsebességgel érkezzen, de nem befolyásolhatta döntését. „Sürgősségi császármetszés mellett döntött az orvos, és én mai napig nagyon hálás vagyok azért, hogy nem húzta az időt. Felsírt, felmutatták nekem, és azt láttam, hogy egy kicsi gyerekkezdeményeződés.” 1780 gramm volt akkor, a kétliteres palacknál cseppebb. Minden mérlegelésnél öröm volt látni, ahogy a grammok szaporodtak, és lám, beszélgetésünk végére betotyogott nagymamájával, édesanyja ölébe kucorodott, és az asztalt fürkészte: mit ehetne meg? Mondta is a nagyi, az ő unokája naponta egyszer eszik, reggeltől estig. Anya lelke, a kicsi mozgása a Cseperedőben épül, sok nevetés hozza a gyarapodást. Az örömökre összpontosítanak, biztatják a korababás anyukákat: bízzanak meg orvosukba, a jóakarókba, kerüljék a rémtörténetek megosztóit! Gyerekük, ki hamarabb érkezik, különleges, harcos, az élet akarója.

    Tetézni a szikrányi esélyt

    „Megszületett. Csak a testnek a váza volt, s rajta a bőr. Az inkubátort is csak nézni szabadott, érinteni sem. Az esély az életre Istennél van, ezt mondták nekem, s azt is, hogy ezt dolgozzam fel. De hogy hogyan, azt nem mondta senki” – sírja el magát visszagondolva az anyuka. 31 hétre, 1600 grammal jött világra az utód, a koraszülés okát azzal hozza összefüggésbe, hogy begyulladt a foga, antibiotikumot szedett. Születés után fertőzés következett. „Egy orvos azt mondta, örvendjek, hogy van, kit fogjak a kezemben. Egy másik azt, hogy vigyázzak rá. Ennyi volt a segítség, és én estem kétségbe, mert egy éves korig szinte mindent visszahányt. Egyévesen hat kiló volt, más négykilósan születik. Azt is mondták, ha nem gondoskodom róla, elveszem azt a csepp esélyt is, ami van. A legjobbat akartam neki, csak nem tudtam, hogyan adjam. Féltem, sírtam, tanácstalan voltam. A gyermekem is sírt.” Azt mondja az anya, abból az időszakból a valós támogatás hiányzott, és meggyőződése, most, hogy két évet betöltött kisfia, minden koraszülött anyukájának egy telefonszámot kellene adni, hogy felhívja, és a vonal túlsó végén valaki megvigasztalja, biztassa annak érdekében, hogy „a remény fejlődjön, a gyermek növekedjen.”

    „Az első találkozásról nem is a kisfiú, hanem az édesanya emléke erős bennem: kétségbeesett volt. Gyereke korához képest le volt maradva mozgásában, a szociális interakciók terén, de ez természetes módon a koraszülöttségéből adódott. Ez nem ijesztett meg, az viszont aggasztott, hogy bizalmatlan volt környezetével szemben. Ezt hozta a sok kórházalás, kellemetlen tapasztalatok az idegen emberekkel” – mondja a szakember, aki a Cseperedőben fogadta őket.

    A kiszolgáltatottság volt anya és fia jellemzője egy bonyolult világban, ahol elvárások vannak, csak recept nincs arra, hogyan lehet ezeknek megfelelni.

    „Szép volt, ahogyan beláttad: nem irányíthatod a fejlődést, viszont te vagy az, aki a növekedéshez a lehetőségeket biztosíthatod. Felismerted, hogy van benne egy természetes életerő, ami él, ha tápláljuk, és ez hitet adott neked ebben a munkában” – idézi fel a gyógypedagógus az anyukának a közösen megélt folyamatot. Az anyuka a korai fejlesztőben csodálkozott rá: gyereke hogyléte az ő hangulatának tükörképe. Együtt cseperednek a fiával, és ma is rácsodálkozik: ahogyan fészket vert belé a megnyugvás, az aggódás mosollyá alakult, úgy kezdett erősödni a kicsike szíve. Behozta a lemaradást, mégis ragaszkodnak hozzá, hogy a hozzáértővel cseperedjenek tovább.

    Az anyuka, visszaemlékezve kisfia életének elejére még könnyezik egy kicsit, majd mosolyogva biztat mindenkit: „anyaként a te dolgod, hogy ha van egy szikrányi esély, te tetézzed!”

    Leggyengébbtől a legnagyobb erőt

    „Büszke vagyok a kicsikére nagyon, rengeteget fejlődött. Első lányom napra pontosan negyven hétre született, másodiknál már a terhesség 14. hetén tudtam, hogy baj van. Nem volt könnyű, véreztem, féltem” – e szavak szintén a múltat idézik. Az édesanya várandóssága nem csak a placenta rendellenessége miatt volt nehéz, párjával is romlani kezdett kapcsolata, nemsokára el is váltak. A szüleitől számíthatott támaszra, de a rendszeres kórházalás miatt fájt, hogy nagyobbik gyerekétől gyakran kellett távol lennie. Fájdalom és félelem uralta, nem talált kapaszkodót, azt is mondták neki, ne élje bele magát, hogy második gyereke lesz, mert akár a méhét is elveszítheti, ha komplikáció lesz.

    Valami furcsa bizakodás volt benne ott, legmélyen mégis. Végül a leggyengébb adta a legnagyobb erőt: „2100 grammal világra jött a kicsi kislányom, de nem adták ide nekem, tudtam, valami baj van. Inkubátorba került, ott láthattam meg, soványka volt, mint egy kicsi béka. Benyúltam, és egyből megszorította kicsi kezével az ujjamat. Akkortól tudtam: minden rendben lesz.” És ma is minden rendben van.

    Az imák tartották a lelket

    „Ez a terhesség más volt, mint az előző kettő. Vérzéssel indult, azt mondták, vetélés lesz, de a Jóisten másként gondolta” – kezdi történetét az anyuka, akinek immár nyolc és fél hónapos kislánya. A veszélyeztetettség miatt kellett ágyban kihordania a babát, aztán elfolyt a magzatvíz, be-beindult a szülés. 29–30 hétre született meg a kicsi. „Perceken múlt mindkettőnk élete, számunkra ő egy csoda.” A csoda megszületett, de hamar jött a következő próbatétel, összeesett a tüdeje, kiderült az is, vérrög van az agyán, lába kifordult. „Aztán minden a helyére fordult” – mondja örömmel az édesanya, pedig nem lehetett könnyű szülés után még három hónapig a kórházban lenni, és a várandósság alatt számos veszteséget megélni. Ebben az időszakban ugyanis meghalt az édesapja, a nagybátyja, a nagymamája, húga pedig félidősen veszítette el magzatát. „Hogy éltük túl? Nem tudom” – mondja, de nem hagy helyet a szomorúságnak, hanem sorolni kezdi: a tágabb családból szerre vállalták, hogy szabadságolás helyett a nagyobb gyerekekre vigyáznak az apuka szervezésében. „Nekem mintaférjem van, igaz, kislánykoromtól azért imádkoztam, hogy a legjobb társat kapjam. Ő a tökéletes pár.”

    Vissza-visszatérnek gondolatban az embert egyenként is romba döntő történések, és velük együtt az emberfeletti erő. Kérdezem, honnan kapta az energiát. „Én Istenfélő vagyok, az imák tartották a lelket.”

    Ép és egészséges a kicsi, naponta behoz valamit a lemaradásból. A család kerek, az anyuka vidám. Kétséget nem tűrően jelenti ki: „Nincs okom hálátlannak lenni.”

    Sorsközösség a kiváltság

    Mint egy nagyobb kenyér, 1450 grammal jött a világra az a baba, akinek anyukája kórházban dolgozik, édesapja orvos. A várandós asszony, akinek hivatása, hogy a betegek gyógyulását szolgálja, befeküdt a kórházba, amikor 23 hetesen megrepedt a magzatburok. „Nem minősült volna szülésnek, félkilós sem volt.” A kelleténél kisebb placenta gátolta a magzat fejlődését, többször lecsökkentek a szívhangok. Tizenegy hétig feküdt, és remélte, szaporodnak a grammok, életben marad, kit a szíve alatt hordoz. 33–34 hétre sürgősségi császár lett belőle, majd öt hét kórházban fekvés.

    Elmondta, a legjobbat akarták tenni vele, amikor külön kórterembe tették, de neki az adott erőt, hogy a többi anyukával beszélhetett. Ahhoz a korababás anyukához ragaszkodott már akkor is, akinek erős hite volt. Benne Isten és ember tartotta a lelket. Azóta sem engedi el azt a kapaszkodót, az „anyatársával” és babáikkal együtt járnak a Cseperedőbe, és mindenhová viszi kicsikéjét, ahol tornázni, fejlődni lehet. „Semmi más dolgom nincs, minthogy várjam, hogy amikor felkészül rá, kúszni kezdjen, ülni tudjon. A gyerekek egymás ösztönzik, nekem is nagy segítség, hogy az anyukával egymás támaszai vagyunk.” Azt mondja, e sorsközösség miatt kiváltságosabbnak tartja magát, mint azáltal, hogy orvos a gyereke apja. De azért érezteti, fáj, ha azt hallja, szidják, a nehézségekért okolják a doktorokat. „Nem hiszem, hogy lenne egyetlen orvos is, aki úgy megy be a kórházba, hogy nem akar segíteni. Az anya, ha figyelmét arra fordítja, hogy ő életet adhatott, ha szereti a babáját, akkor még a sértő szó jelentősége is eltörpül. Anyaként dönthetek hozzáállásomról: ha nagyok az elvárásaim, lehetnek nagy problémáim.”

    Figyel rám és szeret

    Huszonhat hetesen, extrém koraszülöttkét jött egy kisfiú. Ikerterhesség volt, az egyik magzat elhalt. A megszületet gyerekecske inkubátorban próbált felkészülni erre a világra, amikor agyvérzést kapott. Apa, anya és csecsemő Magyarországon, műtétek sorozatával, kórházban töltött szinte egy évet. „Fel sem fogtam, mi történik, egy évet sírtam, csak aztán realizálódott bennem, hogy mi van. Kisfiam hamarosan öt éves, már nem kérdezgetem, hogy miért pont velünk történt. Ami van, abból hozzuk ki a jót” – mondja az anyuka, akinek fia terápiában, illetve egyéni fejlesztésben részesül a caritaszos program keretében. Békesség van a házukban, és ha megjelenik a nagymama, fokozódik az öröm. Az idősödő asszony ugyanis állítja, minden pillanatban van valami, amire rácsodálkozhat. „Az én életemet kitölti, csodálom a ragaszkodását, amekkora erővel küzdött az életéért. Állandó a mosoly az arcán, ez a gyermek alig sírt, amióta ismerem. Nem szóval mondja, mégis kifejezi, hogy vegyem fel, s kiköveteli, hogy énekeljek neki. Azt sem tudom, hogy lát-e, de figyel rám és szeret.”

    Nagymama örvend annak, hogy bár azt mondták, mozogni sem fog tudni, unokája az állókában áll, ülni is megtanult. „Én bízok abban, hogy egyszer lábra áll, és hiszem azt is, hogy egyszer megszólal” – mondja, miközben vissza-visszatér a mába. Abból gyűjti a reményt, ami most van, örvend minden pillanatnak.

    Hősök, harcosok, az életet leginkább akarók ők, akik párszáz grammjukkal, számos életmesével mutatják meg a nagyvilágnak: ezer nehézség között is kínálkozik egy-egy grammnyi öröme a pillanatnak. Azt mesélik el nekünk, hogy a világot nem az emberi logika mozgatja. Itt grammra megy a játék: ha az erős összerogyna, a gyenge az, aki felemelheti. Ez a misztérium birodalma, ahol nincs miért hálátlannak lenni.

    Balázs Katalin

    SZÓLJON HOZZÁ

    0 Hozzászólás