Languages

Search form

    Ezek az emberek, mindegyik külön-külön, ajándék

  • 2020. Április 24.
    Címkék: 
    hozzászólás

    Mint ismeretes, április 10-én jelent meg Romániában az a (8-as számú) katonai rendelet, mely kötelező módon elrendeli a bentlakásos szociális intézmények (így idős- és gyermekotthonok, illetve fogyatékkal élő személyeket gondozó központok) alkalmazottainak megelőző elkülönítését, pontosabban a 14 napra való beköltözését az otthonba.

    Az alkalmazottak, akik az első ciklusban a munkahelyük falai közé kényszerülnek, csak a két hét lejárta után hagyhatják el az intézményt, hazaérkezéskor pedig két hetes otthoni elszigetelés várja őket. Azok a munkatársak, akik váltásként költöznek majd be, ugyancsak otthoni elszigetelésben kell kivárják beköltözésüket.

    Így alakult ki tehát az, hogy – családot, háztartást, kötelezettségeket hátrahagyva – április 11-én, 2020 húsvétjának nagyszombatján a búzásbesenyői Gondviselés Háza Idősek Otthonába is beköltöztek munkatársaink, McAlister Magdolna intézményvezetővel 25-re gyarapodva az otthonban lakó családtagok száma. Magdolna hat éve, az Otthon kapuinak megnyitása óta osztozik a Gondviselés Házában zajló vidám, örömmel teli, boldog és humoros, de sokszor gyászos napokban.

    Nem azok az emberek mennek haza, akik bejöttek

    Az idősotthoni gondozónőknek nemcsak családtagjaik és saját otthonuk hátrahagyása volt nehéz, megterhelő. Minden – benn töltött – napnak megvan a maga súlya.

    Padlót fogunk néha. Az a szép, hogy nem egyszerre fogjuk a padlót, és amikor valaki kiesik, akkor felemeljük közénk, átöleljük. Itt már egy csapat vagyunk, nagyon szépen kialakultunk. Ha valaki sír, nem azt mondjuk neki, hogy ne sírj, hanem hogy bátran sírhatsz, itt vagyunk veled és segítünk. Igen, láttak engem is kiborulni, láttak engem is sírni.

    Ez most nekünk egy két hetes, kemény team building. Még mindig több áldását látjuk, mint kárát. Egymásra figyelünk, egymásra érzékenyek vagyunk, kiegészítjük egymást. Kötelező módon együtt reggelizünk, délben együtt ebédelünk és este együtt vacsorázunk – mondja Magdolna, aki úgy véli, még jobb emberek fognak kijönni az Otthonból, mint akik bementek.

    Igen, nehéz. Tényleg piszokul nehéz.

    A legnehezebb az volt, amikor az új munkatársunknak, akinek három kisgyereke van és az egyik belázasodott, azt kellett mondjam, hogy most nem mész haza. Ha most hazamész, akkor két hét múlva vissza kell gyere. Az összes lány velem szembeállt és könyörögtek: Magdolna, engedd haza, mert a kisfia beteg, lázas. Össze kellett szedjem magam és azt kellett mondjam neki, hogy minden értelmes kisgyermek, aki érzi, hogy az anyukája nincs, akkor valószínű, hogy belázasodik. Másként nem tudja elmondani.

    Elkezdtem gondolkodni, hogy milyen erőforrásaim vannak. Még régebb bevontam önkéntes munkára azokat a hozzátartozókat, akik nyitottak voltak, és az egyik ilyen önkéntesünk gyerekorvos. Mivel az anyuka kétségbeesett volt, hogy az ő orvosát nem éri el, s nem tudta, mi lesz, húsvét vasárnapján felhívtuk őt, aki előtte jelezte: bármikor, bárhol, bárhogyan elérhetjük. Pont így is volt, a fiúcska azóta köszöni szépen, jól van és minden rendben van.

    Fantasztikus az, ahogy egymást segítjük ilyen szinten. Nekem se volt könnyű, mert benne volt a pakliban, hogy mi van, ha súlyosabb a probléma és nem engedtem haza az édesanyát? De azt is tudtam, hogy ha én most hazaengedem az édesanyát, akkor holnap valaki másnak betegszik meg a valakije, holnapután valaki mást kell elengedjek. Ezt most nem tehettem meg, mert mindenkit veszélyeztetünk.

    A citromos szelet

    Az intézményvezető a beköltözést megelőzően már igyekezett felkészíteni a lányokat, hogy bekövetkezhet az összeköltözés, így amint megjött a rendelet, nem a legváratlanabb vendégként érkezett.

    Erzsébet mesélte, hogy készítette a citromos szeletet húsvétra. S amikor meghallotta, hogy be kell költözzön, úgy belecsavarta azt a citromot abba a krémbe, hogy az egészből túró lett. De a legfinomabb tésztát hozta be. Ilyen finom citromos szeletet életemben nem ettem, mint akkor.

    Ezek az emberek, mindegyik külön-külön, ajándék

    Eltűnt a rokon, eltűnt a koma, eltűnt a szomszéd, itt most a búzásbesenyői gondozói csapat van jelen. Ez kegyelem, ajándék, a végtelenségig büszke vagyok rájuk. Nagyon hálás vagyok minden egyes kollégámért, akikkel most össze vagyunk zárva. Ezek az emberek, mindegyik külön-külön, ajándék. Szívesek vagyunk. S azt szeretem, hogy a hosszú évek során a gyenge láncszemek kiestek. Nekik is megvolt a maguk kis értékeik, de nem bírták meg ezt a lelkületet, ezt az összefogást, s inkább kiléptek belőle. Nagyon nehéz jó munkatársat találni, még nehezebb őket megtartani, de harcolok, mint anyaoroszlán azokért az emberekért, akikről tudom, hogy nélkülük az élet sokkal nehezebb lenne. És megérdemlik azt, hogy munkájuk meg legyen fizetve: nem mindig pénzben, de értékelve legyen. Egy ilyen csapat nagyon sok mindent megérdemel. Megérdemli azt, hogy velük legyen a kapitány.

    Ha a hajó süllyed, a kapitány nem száll le

    Az otthon vezetője még a beköltözést kötelező katonai rendelet előtt, április 1-én önként beköltözött az otthonba, így lassan szűk egy hónappá kerekednek a Gondviselés Házában töltött napjai.

    Az önkéntes elszigetelés oka, hogy az egyik bentlakó hirtelen belázasodott. Mint utólag kiderült, a néninek egy régi, krónikus tüdőgyulladása jött elő, viszont Magdolna ennek még nem volt tudatában, amikor meghozta a döntést: távol marad saját otthonától, kislányától és férjétől, aki transzplantációs betegként hatványozottan veszélyeztetett a vírus idején.

    Az irodában alszok. Itt alszok, itt dolgozok, itt vagyok édesanya, itt vagyok szociális munkás, itt vagyok vezető és itt vagyok barát. Mikor melyik kalapomat teszem fel. Ehhez három erőforrásom van: a hitem, a humorérzékem és a családom, barátaim támogatása. Az most már külön ajándék, hogy megadatott nekem, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol barátaim is vannak.

    Minden este fél tízkor veszik elő a lelki lázmérőt és adagolják azt a pirulát, melynek hatóanyaga a kinti világban élő valamely Caritas-munkatárs vagy egyházi személy kapcsolatfelvétele az Otthon munkatársaival. Legyen az ágazati igazgató, programvezető, lelkiigazgató, a búzásbesenyői plébános vagy más ismerős, este fél tízkor felteszi a kérdést kívülről: hogy vagytok?

    A bentlakók tudják: biztonságban vannak

    A bentlakók előtt nem titok, hogy milyen állapotok uralkodnak az országban-világban, viszont tudják azt, hogy az Otthonban biztonságban vannak. A szellemileg friss bentlakóknak külön élvezet a 25 tagú, nagy család része lenni, a demens és Alzheimer-kórral diagnosztizált bentlakók viszont érzik, hogy valami nincs rendjén, így ők is átveszik a feszültséget. Olyankor a gondozók próbálnak nyugtató körülményeket teremteni: megszeretgetik őket, énekelnek nekik, közös sétára mennek az udvarra, csokival kínálkoznak – mellettük vannak.

    Az Otthonban a rendszeres étkezés és a három fogásos ebéd mellett helye van a csokoládéból, chipsből, pattogatott kukoricából, Coca Colából és Fantából álló közös nassolásoknak is, mely a fennálló helyzetben fokozott energiavesztés pótlását szolgálja. Ezek a percek is az összefogás, szeretet, odafigyelés és kikapcsolódás keretében telnek.

    Az összetartozás jegye pecsételi meg a hétköznapjainkat. Van itt nevetés, van itt szórakozás, van itt vidámság, vannak sírások, vannak elkeseredések. Piszokul nehéz a COVID19, de még mindig több ok van a hálaadásra, mint a panaszra. Még most is ezt mondom, az egy hónapos elszigetelésem végén: nem ropognak a fegyverek, van ennivaló, van, ahova lehajtsuk a fejünket, és a családjainkkal, szeretteinkkel kapcsolatba tudunk lépni. Ez az, ami a második világháborúban nem volt.

    Ezek az idős személyek, akik az életünkben jelen vannak, és akik miatt mi itt vagyunk, tudják, hogy mit jelent a második világháború. Tudják, hogy mit jelent az ínség. Tudják, mit jelent a kommunizmus. Sokkal reziliensebbek, mint mi vagyunk és éppen ideje, hogy tanuljunk egy kis rezilienciát. Ez nem fog a kárunkra válni – vonja le a tanulságot az intézményvezető.

    Amikor több bentlakó is jelezte szándékát, hogy szívesen segítene a házimunkában, megfogalmazódott a döntés, hogy fennálljon a lehetőség ennek biztosítására. Így alakult ki az, hogy a biztonság határain belül a bentlakók is részt vehetnek a ház körüli teendőkben, előmozdítva így önállóságuk megőrzését, illetve az élet normalitásának – amennyire lehet – biztosítását. Ők pedig élnek is ezzel a lehetőséggel: egy bentlakó néni rendszeresen asztalt terít, evőeszközöket mos és töröl el, egy bentlakó bácsi felmos.

    Virtuális találkozás a családdal

    Amikor bejelentették a hivatalos elszigetelést, az intézményvezető felvette a kapcsolatot az otthonban élő idősek hozzátartozóival, feltéve a kérdést, hogy óhajtják-e hazavinni a bentlakót, mert ezután se ki, se be nem lehet járni. Pozitív visszajelzés volt a válasz, senki nem vitte haza hozzátartozóját, jelezve ezzel a bizalmat, hogy nálunk jó helyen van az idős szülő.

    A látogatás szünetelése viszont nem jelenti a kapcsolattartás teljes hiányát, így ha a család szeretné, lehetőség adódik az online videós kapcsolatfelvételre: vagy élőben beszélnek a bentlakók a hozzátartozókkal, vagy készítünk a néniről egy filmet, azt átküldjük a családnak és a válaszvideót megmutatjuk a néninek.

    Vannak hozzátartozók, akik csapatjátékosok. Ők azok, akik önkéntesként bejönnek hetente egy alkalommal és besegítenek. Nemcsak az ő anyukájukkal, hanem az egész csapattal beszélgetnek, besegítenek a lányoknak, ha kell. Ilyenként csökkentjük azt a frusztrációt bennük, hogy bedugtam anyámat az öregotthonba. Merthogy nagyon sokan ezzel szembesülnek. Ez borzasztó érzés, és amikor azt látják, hogy ők nem bedugták az anyjukat az öregotthonba, hanem egy életteret változtattak, hogy mindenkinek jobb legyen és ők ennek szerves részeivé lehetnek, mert meg volt nekik adatva ez a lehetőség, akkor egyértelműen szívesen vállalják.

    Nemcsak kenyérrel él az ember

    A Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatójával, Dr. Berszán Lídiával régóta azon gondolkoztunk, hogy a szociális munkás tanulóknak kellene valamiféle élettapasztalat, mert a könyv szép és jó, de a nagybetűs élet egy picit szagosabb. Kitaláltuk, hogy most az elszigetelés idején, amikor nem jönnek be a családtagok, nézzük meg, hány olyan diák lenne az egyetemről, aki szeretne idősekkel beszélgetni. Ismerkedő, támogató beszélgetésekről van szó, és olyan szép kapcsolatok alakultak ki ezekből.

    Pista bácsi az irodámban beszélget az egyetemi hallgatóval. Egy idő után bemegyek, s hívom Pista bácsit ebédelni. Nagyon aranyosan rám néz, s azt mondja: Megyek mindjárt, de addig maradok, amíg szükségem van erre.

    Annyira szép volt az, hogy nekem erre most nagyobb szükségem van, hogy valaki rám figyeljen és meghallgasson, mint az ebédre.

    Megmozdult a közösség, megmozdult Besenyő

    Bezárultak az Otthon kapui, és kinyílt egy közösség szíve. Új lehetőségek és új ajtók nyíltak azzal az egyszerű kérdéssel, hogy: Miben segíthetünk? Hol itt, hol ott valami becsöppen a házba és nagyon hálásak vagyunk mindenért.

    Így jöttek az adakozók és így mozdult meg egy közösség, amelynek érezhető és tapintható része lett a Gondviselés Háza. Először finom sütik, aztán fagyi, majd töltött tojás és szárított teafüvek, illetve friss gyümölcsök érkeztek. A szeretet leleményes és nincs határa. A finomságok mellett beküldött kis tavaszi virágcsokor örömöt hirdet nekünk és reménységet ad a jelenleg bent levő munkatársnak, illetve bátorítani szeretné a következő váltó csapatot arra, hogy nem könnyű a 14 napos bezártság, de szép; és olyan élményeket ad, amely formálja lelkünket, énünket és szívünket.

    A hit a legnagyobb erőforrás

    Az Istenhez való fohászkodás és hálaadás egyrészt az Otthon falai között, másrészt a lélekben gyakran megtörténik. Magdolna és csapata erejének forrása a hit ajándékában rejlik, emellett Sajgó Balázs napi gondolatainak közös elolvasásában.

    Nem két hétre kérünk erőt. A zsidó nép a mennyei mannát egy napra kapta. Aki többet gyűjtött, annak megrohadt. Reggel arra kérjük az Istent, hogy ezt a napot, csak a mai napot éljük túl. Este megköszönjük, hogy túléltük.

    A COVID 19 nagyon sok mindent kihoz az emberből. Új lehetőséget ad, személyiségünket erősítheti, formálhatja, vagy összetör bennünket. Ez az erőforrásainktól is függ. Számomra ez az a kegyelmi idő, amikor az Isten szól és próbál változtatni az életünk menetén, mert nem úgy élem meg, hogy ez az Isten büntetése a rossz nemzedékre, sokkal inkább az, hogy annyira szeret, hogy még meg akar szólítani, meg akarja szólítani lelkünket, magához akar szólítani.

    Az aranyat a tűz megtisztítja, s a pozdorját elégeti. Én úgy gondolom, hogy a búzásbesenyői Gondviselés háza Idősek Otthona munkatársainak a COVID most tisztítótűz. Mert mi nem pozdorják vagyunk, hanem aranyak.

    Márton Kinga Izabella

    SZÓLJON HOZZÁ

    Hozzászólás