Languages

Search form

    Öregotthon: mindennapok tánclépésben

  • 2019. Február 19.
    Címkék: 
    0 hozzászólás

    Már nyolcvanadik éves, de még mindig két atyai örökségét dédelgeti: a szép lányokat szerető szívet és a táncos természetét. Nagy kegyelem, hogy e kincsekkel felruházva Venczel Károly a legszebb szakmát kapta: negyven évig volt néptáncos... szemrevaló táncoslányok között. A kor telte a szokáson változtatni nem tud, bizonyítja az egyenes gerincű, szálfa termetű férfi, aki most a Szent Erzsébet Idősek Otthonának lakójaként az ápolókat tanítja néptáncolni.

    Táncpróbás ismerkedés

    Az a hír járja Gyergyószentmiklóson, hogy a „caritasos öregotthonban” gyakori a mulatság. Hetente akár többször is táncra perdülnek ott az ápolók – ez is része a munkaidejüknek –, oktatójuk pedig egy olyan férfi, aki az otthon lakója. Bár csak négy hónapja érkezett, máris kész lelkében a koreográfia, amit a nagyközönség elé visznek a farsangi mulatságon. Elő hát a táncos cipőt, szoknyát és harisnyát, s máris indulhattam a táncpróbás ismerkedésre. Az oktató végigmért, megcsillogtatta a szemeit – ez volt az Isten hozott –, s máris állhattam be a körbe, hogy megtudjam: a táncnak a forgás a lelke, aki azt nem tudja, kikésik a legjobb partner dacára is.

    Roptuk a belső és külső lábas táncokat, Erdély felét bejártuk egy óra alatt, és a végén: bebocsátást nyertem Venczel Károly lelkébe-múltjába. Eszközként egy képes album, valamint az emlékezés szolgált, és e kettőből lett sok szomorkodás és nagy jókedv is.

    „Örököltem én azt a jó táncos természetemet”

    „Nézze meg ezt a képet! Ötven táncosból már egyedül csak én élek. Őrzöm őket is, míg vagyok. Áldom a pillanatot, amikor megéreztem, hogy ami van, meg kell örökíteni” – mutatja a táncos albumot, azaz élete nagy részét Venczel Károly.

    Versenybe szállhatna a legtöbbet költözött emberekkel, hiszen bár Kolozsváron született 1939-ben, sokfelé lakott: Szamosfalván, aztán édesapja szülőföldjén, Felsősófalván, édesanyja szülőfalujában, Etéden, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön....

    „Édesapám a magyar világban rendőr volt. Utána sok vita lett, mert ő Magyarországra költözött volna, s anyám nem akart ebbe abszolút belemenni. Ő háztartásbeli volt, és nagyon jó anya. Amúgy is sokat vállalt, mert apám miatt, mikor hozzá férjhez ment, kitagadták. Egy etédi tehetős lány hogyan mehet hozzá egy sófalvi, módban igencsak távoli rokonhoz? A családok megkülönböztek, a fiatalok viszont megmaradtak együtt, hála Istennek, s ahajt hárman lettünk testvérek” – így kezdődik a Venczel-történet.

    A rendszerváltozás után leépített édesapa végül itthon maradt a család mellett, de sok helyen kereste a megélhetését. Ahogy munkái változtak, úgy módosult a család lakhelye is. Nem ezen van a hangsúly, amikor szülőjére visszagondol Karcsi bácsi: „Én édesapámtól örököltem valamit: örököltem én azt a jó táncos természetemet. Apám a sófalvi táncokat nagyon bírta, s már gyermekként néztem, s mondtam, hogy én táncos leszek. De akkor csak mondtam...”

    Én irtó szerelmes ember vagyok

    Marosvásárhelyen magánúton járta a gimnáziumot, leérettségizett. De ennél is van fontosabb dátum: amikor a székelyudvarhelyi kultúrházat avatták. Műsorok érték egymást, egy színpadon táncolt az akkor Vörös csillagnál műbútorasztalosként dolgozó Venczel Károly és a hivatásosok, az akkori Maros együttes tagjai. Ott volt idősebb Haáz Sándor is. „Sanyi bácsi odajött hozzám, s azt mondta, fiam, te többet itt nem fogsz táncolni, én elvittelek. Jössz velem Marosvásárhelyre! Így válogatta ő az ország minden szegéből a táncosokat. A legszebb lányok nagy részét Székelyföldön találta.”

    Karcsi bácsi ment, hagyta akkori szimpátiáját, Mészáros Jucit. „Azért gondolkodtam, menjek-e, mert én irtó szerelmes ember vagyok. Haragudtam sokszor ezért magamra, de aztán meg kellett bocsássak” – mondja, s nem tagadja, a megbocsátáshoz gyakran volt segítség is, a Maros együttesnél például „egyik szebb volt, mint a másik.” Szemében a csillogás szomorúságra vált: „Ezek a lányok már mind meghaltak. A legnagyobb bánatomra már nem élnek. Az együttes is el van temetve.”

    A mennyországban éreztük magunkat

    Karcsi bácsi azt mondja, az együttes el van temetve, felejtve viszont koránt sincs. Gyakran felidézi a múltat, amikor teljes munkaidőben folyt a táncoktatás „egy óra bemelegítő és egy óra karakter után jött a néptánc, amit ma kiátkoznak.” Más nációk, bolgárok oroszok, németek, románok táncait is megtanulták, a kész koreográfiákkal pedig járták a vidéket. A falvakban nagy szeretettel fogadták „szedték le a színpadról”, disznót vágtak, fellépés után megvendégelték, s a finomságokat nóta követte, ami aztán tánccá kerekedett. Volt, hogy még két-három órát ropták... túlórában. Tizenhat pár volt akkoriban, negyventagú zenekarral „azok ha nekifogtak játszani, talp alá húzták. S aztán amikor hozzánk csatolták a filharmóniát... a mennyországban éreztük magunkat.”

    „Vigyázni kell Venczel Karcsira, mert ő Ceausescuékkal táncolt”

    „Szerettem a székely táncot, az volt a mindenem, de én olyan táncos voltam, hogy mindig vártam az újat, hogy gazdagodjon a tudásom” – mondja, és átérezhető, hogy nagy törés volt számára, amikor diszkusszal megműtötték, és orvosai azt mondták, a táncról tegyen le. Végrehajthatatlan parancsnak bizonyult ez, utána is sok felé, sokat, összesen negyven évet táncolt. A tánc révén sok csoportban megfordult, sok települést bejárt és többször találkozott Ceausescuval is.

    Amikor Marosvásárhelyre érkezett a diktátor, a táncoslányokat beöltöztették román népviseletbe, pedig csíki, gyergyói székelyek voltak a szépek. Aztán Gyergyóban még tánc is lett a találkozásból. 1968-ban történt, az államfő nejével érkezett. A kultúrműsor részeként fel kellett kérni a vendégeket is egy csárdásra, így Károly Elenával, felesége pedig a Kárpátok géniuszával lejtett... ahogy lehetett. „Nem talált a lépés se nekem, se a feleségemnek. Mondta is Ceasusecu Panninak, drága, nem megy, nem tudom a ti táncotokat. Ügyetlenkedtünk még egy keveset, aztán a zenészek, Kolumbán Pistáék behúzták. Utána évekig azzal viccelődtek a városban, hogy vigyázni kell Venczel Karcsira, mert ő Ceausescuékkal táncolt.”

    Szétment a család

    Feleségről beszélünk, és ez Karcsi bácsi esetében többesszámot igényel. Az első asszonnyal a szerelem nem volt tartós, irtó szerelmes volt ugyan ő is, de hozzá rugalmas is: Karcsi bácsit hamar barátjára váltotta. „Amíg engem műtöttek, a drága jó barátom egy hétig hált a kedves feleségemmel. Én erről tudomást szereztem, s ugye milyen a székely ember...” Tehát nem forszírozták a békülést, elváltak.

    A második asszony a gyönyörűséges csíkszentdomokosi Panni volt, ő nem tartozott az együtteshez, de „szépecske, jó táncos, Kurkó Péter leánya.” A házasságból két gyermek született, akik mára felnőttek, távol laknak, szétment a család, Panni pedig Sepsiszentgyörgyön „él és jajgat” – ahogy Karcsi bácsi mondta. „A bal lábába jött egy olyan fájdalom, hogy nehéz tűrni. De nem a tánc miatt van, az biztos.”

    „ Nem tudnék úgy élni, hogy ne táncoljak”

    Lábfájás, ez is közös a házaspárban. Négy hónappal korábban Karcsi bácsi azért költözött be az öregotthonba, hogy a drága két lábából a fájdalmat kivegyék. Megbeszélték a feleségével, időhöz sem kötötték a távollétet. Azóta az ápolók kivették Karcsi bácsi lábából a fájdalmat, tornával, gyógyszerekkel, s bár aggódik nejéért, nem tervezi a hazamenetelt. Fontos ügy tartja a gyergyói otthonban: „Van egy kicsi csoport. Mikor idejöttem, megtudtam, hogy az ápolók szoktak táncolni. Valami leánykörtáncot tanultak be, tiszta maguktól, s azt kezdték s végezték. Idejöttem, s úgy gondoltam, magasabb szintre emelem a tanítást, betanulunk egy koreográfiát. Boldog vagyok, mert nem tudnék úgy élni, hogy ne táncoljak.”

    „Mert a táncot azt nagyon lehet szeretni”

    Van, hogy a felejtés erősebb a tényeknél, de ez a táncra nem vonatkozik. Ha egyébre kérdezünk rá, emlékszik-e, Karcsi bácsi, arra sem mond nemet, hanem a „majdnem igen” rá a válasz. Arra határozott igent mond, hogy sok szép lány van Székelyföldön, az otthonban ápolók is ügyesek, tehetségesek: „látom, hogy szeretik a táncot. Mert a táncot azt nagyon lehet szeretni.”

    Nem kérdéses a farsangi fellépés sikere, sőt annak is van valószínűsége, hogy együttese lesz az idősek otthonának. Már látja is, amint sófalvi figurákkal, egyforma ruhákban szórakoztatják az öregotthoni nagyérdeműt. Igaz, a szoknyák, blúzok megvarrása még hátra van, a bentlakó szabómester vállalta, de meggyulladt a varrógép, másikra kell cserélni a munkaeszközt. Addig is a próbák zajlanak, s húszpercenként, amikor a „lányok kedvéért” pihenőt tartanak, a csujjogatás-tanulás halad előre. „Hoppá-cuppá pallóra, papó felült nannyóra, hozzanak egy kötelet, húzzuk le az öreget!” „Úgy szerettem Juliskát, mint a szilvapálinkát, de még jobban az anyját, mint a bivaly a bornyát” – tanultuk meg.

    Akinek a tánc benne van a vériben

    „Amikor táncol, fantasztikus érzés fogja el az embert. Olyan, hogy ugrik ki a bőriből, s azt érzi, hogy repül el. Jobban táncol ilyenkor, mint ahogy tud. Ugrik ki a bőriből, a táncos is, a közönség is... főleg a lányok rikoltoznak. Hiába na, akinek a tánc benne van a vériben, az egy más ember.” Venczel Károly erre a táncszeretetre tanítja az öregotthonban dolgozókat.

    A Gyulafehérvári Caritas intézménye, a Szent Erzsébet Idősek Otthona 1996-tól fogadja azokat, akiknek szükségük van ápolókra, közösségre öreg napjaikban. Eddig 1418 személy szerepel a regiszterben. Mindig, amikor egy új lakó érkezik, bőröndjében hozza életének koreográfiáját. Saját élettáncát mutatja és osztja meg az ápolókkal. Így zajlanak a mindennapok... tánclépésben.

    Balázs Katalin

    SZÓLJON HOZZÁ

    0 Hozzászólás