Roma középiskolák sikeressége Magyarországon - Gyulafehérvári Caritas

Languages

Search form

    Roma középiskolák sikeressége Magyarországon

  • hozzászólás
    Roma középiskolák sikeressége Magyarországon

    Derdák Tibor, a miskolci roma középiskolai intézmények vezetője több mint három évtizede dolgozik ezen a területen Magyarországon. Munkája sajátossága, hogy a roma közösségek rátermett roma fiataljainak aktív közreműködésére épít. Az elmúlt évtized során a szakember sikerrel bizonyította, hogy radikális stratégiai víziója hosszú távon és széles földrajzi körzetben életképes. A Dr. Ámbédkar Gimnázium főként falusi, telepi roma fiataloknak kínálja az érettségi lehetőségét. A miskolci iskolához 2018-tól kollégium is tartozik: a Martin Luther King Kollégium.

    Az alábbiakban Derdák Tibornak a székelyudvarhelyi A mélyszegénység leküzdésének és újrateremtésének megelőzése konferencián tartott, Dr. Ámbédkar Gimnázium és Martin Luther King Kollégium című előadásának átiratát olvashatják.

    A mélyszegénység egy globális probléma. Mi Magyarországon próbálunk megoldást találni erre a globális problémára, de tudjuk, hogy tapasztalat nélkül globális problémákat nem lehet megközelíteni.

    35 éve dolgozom ezen a területen. Egy dunántúli kis faluban kezdtem el dolgozni 35 évvel ezelőtt, Gilvánfán, ahol mindenki cigány. Az iskolában is így volt ez, ahol tanítottam, minden második kisdiák cigány volt – mert más falvakból is jöttek gyerekek iskolába. Éveken át dolgoztunk ebben a hátrányos iskolában, akkor még középiskolában nem igazán lehetett találkozni roma diákokkal. Minden tanév végén, a nyolcadikosok elbúcsúztatásakor, azon küszködtünk és úgy bocsájtottuk útra a nyolcadikosokat, hogy mindenki beiratkozott valahova Pécsre középiskolába, szakmunkás-képzőbe.

    A második-harmadik évben már azt is tudtuk, hogy ez a beiratkozás nagyjából szeptembertől októberig tart. Ahogy hűvösebbre fordult az idő, ezek a fiatalok, akikkel éveken keresztül dolgoztunk azért, hogy megállják a helyüket egy középiskolában, sorban, nagyon gyorsan kihullottak azokból az iskolákból, ahova mi elküldtük őket, felkészítettük őket. Borzasztó érzés volt ezzel szembesülni.

    Aztán október után elérkezik a május, amikor a ballagások vannak a középiskolákban, és én is mindig hivatalos voltam Pécsre valamelyik fiatalnak a ballagására. Elég messze volt a mi falunk Pécstől, a busz minden faluban megállt, és minden faluban felszállt a ballagó család virágokkal, szépen felöltözve, mindenki ment Pécsre a végzős középiskolásokat köszönteni. Azt vettem észre, hogy akik fölszállnak, nem cigányok. Ezek a családok mind-mind magyarok. A cigányok ezen a napon otthon maradtak a faluban.

    Tehát májusban is ugyanaz a keserűség ért, mint amiről októberben beszéltem, hogy dolgozunk a hátrányos iskolában, és ezek a fiatalok 15-16 évesen kihullnak az iskolai rendszerből, és nem szereznek szakmát, nem szereznek érettségit, nem kerülnek egyetemre. Ez keserítette meg az életünket a nyolcvanas évek második felében, és amikor fordult a kocka, rendszerváltás következett, az a lehetőség jutott, hogy a parlamentben képviseljem ezt a problémát. Négy éven keresztül a magyar országgyűlésben dolgoztam, ugyanazért, hogy legyen értelme a pedagógiai munkának, ne maradjon abba nyolcadikban. Az országgyűlésben sok fontos dologról kellett döntenünk, sajnos sok képviselőtársunknak nem ez volt a legfontosabb probléma akkoriban, a kilencvenes évek elején, de azért tudtunk tenni. Az első nagy dolog, amire büszke vagyok, az a pécsi Gandhi Gimnázium létrehozása volt. A pécsi Gandhi Gimnázium 1992-től kezdett el szerveződni, és ‘95-ben már teljes pompájában várta a diákokat. Ma is működik, és azóta generációk jöttek ki onnan érettségivel a kezükben. Nagyon büszke vagyok erre, mert mindig előttem van a nyolcvanas évek második fele, amikor reménytelen volt iskolába küldeni ezeket a falusi roma fiatalokat, és csak néhány év telt el, és mehettünk arra a ballagásra, ahol most a buszmegállóban a cigánycsaládok is felszálltak, szépen felöltözve vitték a virágot a 18 éves, érettségiző fiataloknak.

    A rendszerváltás nagy fordulat volt mindannyiunk életében, de nem ez volt az egyetlen olyan intézmény, szerveződés, amit létre tudtunk hozni, sokféle szerveződéssel próbálkoztunk.

    Tudták, hogy van a Gandhi Gimnázium. Az osztályfőnökök tudták, hogy ha odaküldöm a gyerekemet, a cigány fiatalt, akkor valószínűleg négy év múlva érettségi lesz a kezében. De van ezzel egy probléma, ugyanis a többi diáknak választási lehetősége van. Hogy olasz tagozatra, zenei tagozatra megy vagy művészeti középiskolába vagy sport középiskolába. Nincs ez egészen jól, hogy a cigány fiataloknak egy lehetőség adódik, bár ez is nagyon nagy dolog, hogy ez már adott. De az lenne az igazi, ha mindenki a saját ízlése szerint válogatna.

    Ezért a következő lépésünk egy olyan kollégium létrehozása volt a Pécsi Egyházmegyei Karitász segítségével, amely a város minden gimnáziumába küldött diákot. Erre talán sokkal büszkébb vagyok, mint a Gandhi Gimnáziumra, pedig az egy nagy állami beruházás, a legszebb sportcsarnoka van egész Pécsen, tehát nagy büszkeség ez nekünk. De mégis az az egy-egy diák, aki a Collegium Martineum nevű kollégiumba beiratkozott, minden reggel elindult, és abba a gimnáziumi osztályba, ahova megérkezett reggel, ő volt az egyetlen cigány. Az ő vállalásuk, az ő erőfeszítéseik még nagyobbak, mint amikor valaki a Gandhi Gimnáziumban egy a sok közül. Hiszen egyetlenegy cigánynak lenni egy olyan gimnáziumban, ahova a város elitje küldi a gyerekeit és ott kell helytállni, esetleg nem mindig kedvező légkörben, nem mindig baráti megjegyzések között, ez még sokkal keményebb feladat. Ezek voltak a kilencvenes évek tapasztalatai.

    A mostani tapasztalataimról hoztam olvasnivalót. Ez már egy másik város, másik vidék, másik történelmi kor. Pécs egy sokkal kedvezőbb világ minden szempontból, mint Miskolc. Miskolcon egy hatalmas nehézipar omlott össze a rendszerváltás során, Pécsen is bezártak bányák, de azért Európa kulturális fővárosa Pécs volt néhány évvel ezelőtt, és nem Miskolc.

    Az etnikai arányok is egészen mások, és a távolság Nyugat-Európához is egészen más. Pécsről sokkal közelebb van Ausztria, Olaszország vagy akár Németország is. Önök pontosan tudják, milyen az, amikor messzire kell menni.

    Az Oktatási Minisztérium arra kért bennünket, hogy azokat a sikeres próbálkozásokat, melyekből kettőt emlegettem (a Gandhi Gimnáziumot és a Collegium Martineum Középiskolai Tehetséggondozó Kollégiumot, melyet a Karitásszal alapítottunk), ezeket és más hasonló kezdeményezéseket, exportáljuk az ország „boldogabb” vidékeiről a nehezebb vidékekre, ez volt a kétezres évek első néhány éve, amikor két évet töltöttem az Oktatási Minisztériumban. Az volt a feladatom, hogy a szegregáció ellen küzdjünk. Magyarországon nagyon súlyos probléma a szegregáció, azok az iskolák, ahova szinte csak cigány gyerekek járnak, sokkal alacsonyabb szintű követelményeket nyújtanak, sokkal kisebb az esélye annak, hogy onnan bárhova is továbbkerüljön a fiatal, leginkább arra van esély, hogy sehova.

    A minisztériumban az volt a dolgunk, hogy a szegregáció ellen küzdjünk, komoly intézkedéseket hoztunk is, ezeknek a hatása éveken át eltartott, aztán véget ért. Erről most nem tisztem beszélni, hanem arról, hogy a Minisztérium arra kért bennünket, hogy konkrét intézményeket próbáljuk meg létrehozni az ország észak-keleti csücskében, tehát azon a vidéken, ahol sokkal nagyobb a munkalehetőség, sokkal nagyobb a szegénység, sokkal mélyebb a szegénység. Olyan helyeken, ahol tényleg semmilyen esélyük nincsen a gyerekeknek akár elvégezni a nyolc osztályt sem, mert ilyen faluról is be tudok számolni Borsod megyében, de aztán onnan továbbmenni gimnáziumba, pláne egyetemre. Egy ország Pécs és Miskolc, de amilyen természetes most már Pécsen, olyan elképzelhetetlen ma még Miskolcon.

    Ezért szerveztük meg azt a középiskolát, ahová – mint a levetített videón is látható, egészen lehetetlen körülmények közül is el tudunk hozni diákokat.

    Ez úgy indult tíz éve, hogy kifejezetten ezekbe a falvakba mentünk el a programunkkal, tehát nem Miskolcra hívtuk a diákokat érettségizni, mint ahogy Pécsett csináltuk, hanem a falvakban általában annyi mélyszegénységben élő család és kisdiák volt, hogy érdemes volt egy-egy gimnáziumi osztályt elindítani. Persze, nagyobb falvakra kell gondolni, például Sajókaza, Alsózsolca nagyobb település, ahol sikeresen voltunk mindig is. Azt csináltuk, hogy magában a faluban hirdettük meg a gimnáziumi programot. Ugyanaz a probléma van ezzel, mint amit mondtam az imént a Gandhi Gimnáziumról, hogy nem egészen jó az, ha egy fiatalnak csak egy lehetősége van, és az a lehetőség pedig csak a cigányoké. Az lenne az igazán jó, amilyen irányba elmozdultunk aztán Pécsen a Karitász által létrehozott tehetséggondozó gimnáziummal, hogy minden líceumban ott üljenek cigány fiatalok.

    Ebbe az irányba csak most kezdünk el lépegetni Miskolcon, ehhez kellett tíz év. Most, a Magyar Kormány segítségével ott tartunk, hogy van egy kollégiumunk Miskolcon, ez a Martin Luther King Kollégium, ez a név talán még beszédesebb, mint a Gandhi Gimnázium vagy a dr. Ámbédkar.

    A Martin Luther King Kollégium azt a célt tűzi ki maga elé, hogy Miskolc minden gimnáziumában és az egyetemen is legyenek cigány fiatalok érzékelhető számban. Ettől még nagyon messze vagyunk, de szeretném, ha idáig is ellátszódna, amit mi otthon teszünk, és nagyon fontos nekem az, hogy a hasonló helyzetben lévő fiatalokkal kapcsolatos munkáról nekem is legyen képem.

    (Összeállította: Márton Kinga Izabella)

    References

    SZÓLJON HOZZÁ

    Hozzászólás

  • Rovatunk

    Sikertörténet: a Buurtzorg néven létrehozott otthoni ápolási szolgálat világszerte elismert és korszakalkotó kezdeményezésének bemutatása.

    Kommunikáció demens – Alzheimeres személyekkel. Figyelembe kell vennünk a gondozott személy kognitív nehézségeit, a mi dolgunk az, hogy megértsük és megértessük magunkat, amelyben a kommunikáció a bizalmat és a partnerséget kell hogy szolgálja. 

    A III. Alzheimer Cafén elhangzott előadás kivonata